Nemrég már hallhattunk Rod Blackhurstről, hiszen az év elején megjelent Éjszakai merülés íróként szintén az ő nevéhez fűződik. Tavaly azonban a rendezői székbe is beült a Blood for Dust kedvéért, ami két ex-értékesítő alvilági züllését mutatja be.
Az utazó kereskedő, Cliff (Scoot McNairy) anyagi gondokkal küzd, egzisztenciális válságát pedig tovább tetőzi gyermeke komoly betegsége és egy régi, balul elsült megbízatás terhe. Volt kollégája, Ricky (Kit Harington) épp időben jelenik meg, hogy jó pénzt hozó munkát ajánlva kihúzza őt a mélyből, ám a kínálkozó lehetőség se nem legális, se nem veszélytelen. Cliff minden határt átlép, hogy minél több pénzt szerezzen a családjának.
A horror és true crime vonalon mozgó Rod Blackhurst legújabb thrilleréhez megnyerte magának Kit Haringtont és Scoot McNairyt, ami szerencse, hiszen a színészi játék egyértelműen filmjének erősebb pontjai közé tartozik. A két főhős dinamikája remek, és míg Haringtonnak jutott a hálásabb szerep a könyörtelen és ravasz Ricky szerepében, addig az igazán kiemelkedő teljesítményt McNairy nyújtja a vívódó, megtört, de elszánt Cliff megformálásakor. A mellékszereplők hasonlóan színvonalas teljesítményt nyújtanak, ám valóban keveset szerepelnek a vásznon, hiszen a történet Ricky és Cliff óvatos keringőjére fókuszál. A komótos tempó pedig kellő mértékben hagyja kibontakozni a színészeket.
A két régi ismerős útjainak összefonódása alapszituációként rengeteg lehetőséget tartogat, és a film készítői előszeretettel aknáztak ki minden lehetőséget. Talán túl sokat is a jól ismert panelekből: a drogcsempészeten és fegyverkereskedelmen túl bevetik a megcsalás és a halálos betegség ütőkártyákat is, amely információkkal már-már túlzóan próbálják sulykolni a karakterek jellemvonásait. Holott a kis, eltitkolt jelek, a westernre hajaz műfaji elemek és a hosszan kitartott beállítások kifejezetten jól működnek a filmben, a pazar fényképezés a tükrök és tükröződések kiemelt használatával igazi thriller-hangulatot teremt. Ezzel szemben a dialógusok meglehetősen felszínesek, és ha próbálkoznak is mélységet adni a párbeszédeknek, a ló túloldalára esnek. A film gerincét adó "salesman"-allegória - miszerint mind árusítunk valamit, leginkább hazugságokat és reményt - kifejezett túlmagyarázása gyengíti a narratíva feszültségét.
Hasonló a helyzet a film fordulópontjaival is. Atmoszférájában van némi David Fincher, dramaturgiájában pedig Guy Ritchie utánérzésünk, azonban utóbbi megint csak mesterkéltnek hat. Az árulás tematika indokolatlanul sokszor van megcsavarva annak fényében, hogy a film egész cselekménye meglehetősen kiszámítható. Így azok a jelenetek jelentik a valóban nyomasztó és erőteljes részeket, amik Cliff tétova kilátástalanságát prezentálják, mivel ezek illeszkednek leginkább a film lassú üteméhez és baljós miliőjéhez.
A Blood for Dust paranoid hangulata valóban figyelemre méltó, kiváltképp Nick Bohun sejtelmes zenéivel megtámogatva, csakúgy, mint a színészi alakítások, amelyeken átsüt a kétségbeesés és a túlélésért való küzdelem. Egy kevésbé fondorlatosnak szánt, de rétegeltebb forgatókönyv sokat javíthatott volna a végeredményen.
